about a girl

Borzalmas, hogy minden amit fontosnak érzek, minden örömforrásom eltűnt a nyárral.Szerencsém van, ha heti egyszer kapok belőletek egy falatot.Ha meg nem, akkor maradnak a képek a gépen, az emlékek, a tanácsok amiket adtatok.Úgy érzem, hogy annak amiben vagyok minden darabkáját kihasználtam annyira amennyire lehetett, vagy annyira, amennyire szabadott.Nemtudom, hogy merre felé nyissak, hogy hogyan lehetnék nyitottabb.Csak azt tudom, hogy merre akarok bezárni.És ez nem elég.Annyira, de annyira hiányoztok!!!!!

A Gare de l'Esten

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.

Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e?
Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én,
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, Isten veled.

Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj, tovább.

Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.

Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.

Megölnek s nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.

Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.

Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg

És rajta egy halott.

Párisban járt az Ősz 

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt. 

Egyre hosszabbak és semmitmondóbbak.Rosszul kezdem a napom, rossz a közepe, egyedül a pihenés ad valamiféle nyugalmat, aztán mikor végre kevésbé hervadt állapotban ágyba kerülök,az éjszakák megint csak rémisztőek és gyötrőek.Gyűrötten kelek, az ágy mintája az arcomon, az álmom nyoma meg az agyamban, hogy a következő nap is összeszorult gyomorral teljen. Nincs is jobb a hétköznapoknál.